Az igazságot akartam. A kőkemény igazságot. Tudtam, hogy annyira fog fájni, mint nagyon kevés dolog eddig az életemben.

Marcel a barátom volt. Amikor az első napon Eye és én beléptünk abba a kikötői lebujba, mindenki rögtön tudta, hogy amcsik vagyunk. A rágó, mint ugye már mondtam...meg a belőtt haj, a hangszerek, a csomagok, a napszemüveg...akárcsak a Nemzeti Propaganda Hivatal „haditudósításaiban”. A hülye is megmondta volna, hogy semmi közünk ehhez a helyhez. A legviccesebb az egészben, hogy Eye azzal a koromfekete bőrével, lényének minden afrikai fennköltéségével még mindig jobban beleillett a képbe, mint én. Csak a ruházatán múlott, hogy ne nézze mindenki helyi rakodómunkásnak. S mint ilyennek, éppen a mi hajónkon kellett volna dolgoznia. Mint később kiderült, ez volt a balhé oka...

Kilencen ültünk az asztal körül. Három polák menekült – a háború elől menekültek Amerikába, szerencséjük volt, gyorsan kapcsoltak. Máig hiszem, hogy ott mindenkit Staniłavnak hívnak. Mindháromnak ugyanez volt a neve, és amikor mi ketten megegyeztünk, hogy mindenkit máshogy hívunk, nehogy megkeveredjünk, egyszerűen megsértődtek. Kijelentették, hogy őket így hívják, és azért hívják így őket, mert ez a nevük. Ezzel persze vitatkozni nem tudtunk, de a problémát nem oldottuk meg. Tehát elkezdtünk játék közben mutogatni egymásra, mert ők meg egyszerűen nemtudták megjegyezni a beceneveinket. Kilencen ültünk az asztal körül. Ott volt még az a két olasz srác, Mario és Francesco, a Jeremy nevű Seattle-ből és Cleveland, a gépész, aki leforrázta magát fűtővízzel, szóval kapott négy nap lábadozási időt. Szóval kilencen ültünk ott, és ahogy így mutogattunk, valamelyikünk megjegyezte, hogy az anyja arra tanította, hogy aki mutogat, rászokik a lopásra. Bizsergető érzés tört ránk, hiszen senki sem tudta befejezni, amit otthon elkezdett. Igen, megfordult a fejemben, vajon tényleg jól tettem-e, hogy eljöttem...nem volt otthon semmi sem már az igazi, tudtam jól, és mégis elgondolkoztam, vajon...igen. Mindannyiunknak ugyanaz járt a fejében. Ebben a pillanatban nem kellett mutogatni, hogy tudjuk, legszívesebben sírva fakadnánk valamennyien.

Marcel jó gyerek volt, jól nevelt, a boltban az eladóhölgyeket egy pillanat alatt levette a lábáról, csibész képe maga volt a bűbáj. Az a kurafi még a férfiakat is megszédítette, ha akarta. Maga volt az éjszakai zsenialitás, a teremtés utcai koronája. És mindeközben nem lehetett rá azt mondani, hogy tenyérbemászó vagy modoros lett volna. Kedveltem, kifejezetten, csak valami mindig gubancos volt körülötte. Ahogy annak lennie kell, az ilyen embereket mindig körüllengi a misztikum, a kultikus köd. Ő volt a balladai homály. A srác akinek tudod, hogy van pénze, tudod, hogy semmi gondja nincs látszólag, de nem akarod jobban beleártani magad a dolgaiba. De én az ilyen embereket már megszoktam magam körül, nem sokat agyaltam rajta. Megfejteni a titkát, na ezt aztán meg végképp nem akartam. Ha próbálkoztam volna vele, úgyse jutottam volna semmire. Ennél sokkal ügyesebb volt.

Tűzoltók és a csendőrök halászták ki a Szajnából.

 

Megmagyarázhatatlan vonzalom ez...imádom az utcaköveket. Mindenfélét. Szeretek egyenként mindegyikre rálépni, szeretem az érzést, amikor az egyiknek csak a szélére lépek rá, és szeretek hasrafeküdve végignézni rajtuk.

Ma hajnalban gyönyörű. A házak között egy kevés narancssárgás fény szűrődik be. Ilyenkor ezek a kis kövek olyanok, mint karácsonykor a szaloncukrok aranyfóliái a gyertyafényben. Valahogy olyan magányos az egész, meghitt és magasztos, valami hátborzongatóan kellemes. Megnyugtat. És hozzá ez a csipős hideg...egyértelműen ez a legjobb időszak az évben. Bakancs, vastag kabát, nagy sál, és a rókabőr-sapka. Tiszta Kanada.

Amit ugye szeretek. Hajajj. Szeretek. Beszélgetek ezzel a lánnyal, kérdezi, miért, mit szeretek északban, és egyáltalán, mi nekem észak. Elmondom. Kezdem Noervégiával, stb. Erre. Beleköt. Majdnem sírok. Aztán meg igen. Ez már sok. Miért nem hagynak békén?! Már ennyit sem lehet elmondani? Az ember tesz valami egyszerű megjegyzést, mármint elmondja, miért tetszik neki valami, érted, nem is valami nagy dolog, nem a szocializmus és kapitalizmus ellentétéről beszélünk, vagy valami, csak arról, hogy nekem valami miért tetszik. Ez a hülye meg már harap. Hagyjál már. Aranyos vagy, túlságosan is, a francba, de azért mindent nem nyelek le bazdmeg. Szóval abbahagyom a beszélgetést. Várok fél percet, majd újrakezdem. Néz rám. Megállok. Megkérdezem: "Túlragoztam, mi?" Megeresztek egy félmosolyt. Azt mondja: "Ja, egy kicsit." És tudod mit? Nem érdekel. Nyugtázom, tudom, hogy nekem volt igazam, és az előző kijelentésemet nem érzem meghunyászkodásnak, nem érzem úgy, most nyalom a seggét vagy valami. Ha így lenne, löknék gyorsan valami szánalmas elterelő szöveget. Nem. Leszarom. Inkább csendben maradok, előveszem a lejátszót, és megkezdem a lehúzás koreográfiáját...és bejön. 4 perc és lefolyik, eltörlöm. Esküszöm, nem mostanában volt legutoljára. De ez már sok. Most már nem agyok hajlandó tűrni, bírni, ülni mint egy fasz.

Wc, bőgés. Másnap már furán, idegenkedve gondolok rá. Jól esett, szó se róla, pont ez kellett. De másnap visszagondolva úgy érzem, mégse kellett volna. Mintha nem lett volna szükségem rá. És mégis. Teljesen biztos vagyok benne, hogy volt, és ezért nem értem, miért kételkedem...de ez mindig megoldás? Nem. Valamit tennem kell.

De mi a herét? Mit? hajjj..................bakker.

Az antikváriumokat nem lehet nem imádni. Otthon keresni se lehetett olyat, mint amik itt vannak. Mi a fenét kezdjek 120 éves könyvekkel a mezőgazdaságról? Ami jó könyv volt, azokat nem adták be az entellektüel ószeresnek, inkább az otthoni mini-kongresszusi könyvtárban tárolták, még ha rá se szagoltak. Költészet, világirodalom, történelem! Ugyan! Minek az a népnek...

Egy szó mint száz, itt most végre kiélhettem magam. Bár az első két hónapban eszembe sem jutott olvasni, egyszer csak megjött ez a bizonyos szükségletem. All right, szeretek olvasni.

De erre nem számítottam. Ahogy épp a Kelet-Európai Remekek részen botorkáltam, észrevettem egy nagyon nem oda illő kötetet, és belémnyilallt valami. Ezt a könyvet ismertem. Egy fél percig álltam, és csak pörgettem végig a kirakatokat, a könyvtárat, apám polcát...éreztem, hogy közeledem. És akkor rájöttem. Jackie Spreading. Egy kiscsaj volt az utcában, az apjáé volt a helyi mindenes bolt. Fülig belém volt esve. Én meg úgy gondoltam, elég csinos (7 éves voltam), nem mutatna rosszul mellettem. Így visszagondolva, tényleg aranyos kislány volt, ha jól csinálta, azóta már biztos Hugh Hefnernél van az east-coaston...hjajj. Szóval ez a könyv volt az egyik kedvence. Sokat jártam hozzájuk, és az "Üveggyöngy-játék" volt az apja egyik kedvence. Mindig ott volt a polcon, a legjobban látható könyvek között. Két évvel később, mikor elköltöztek, Mr. Spreading nekem adta a könyvet, mondván, majd ha egyszer nagyobb leszek, akkor elolvashatom a könyvet. Persze nem olvastam még egy ideig, mert csak a zene, a zene, a zene...akkor még nem értettem, hogy mi is az összefüggés... A könyv elkeveredett, talán beadtam a szegényeknek, vagy nem is tudom. Nem volt, ennyi a lényeg.

De most rám talált.

- Bonjour! Ezt a könyvet vinném.

Igen, amerikai vagyok. De azért ne utálj.

- Mióta állomásozik itt?

Aham. Utál.

- Egy ideje. Úgy három éve. Mennyi lesz a könyv?

Na mi van? Csak nem felnéztél a könyvből, Monsieur Livre? De igen, felnézett, és angyali módon kánkánoznak a ráncai. Mikor fogjátok már fel, hogy veletek vagyok?

- Áh, Hesse! Milyen rég nem adtam el már egyet sem...

- Nyilván, mert Douglas, Shaw, Goudge meg a többi háborús szemetet viszik, és ide már be sem térnek.

Hohó, nyers vagy fiam. De az ő oldalán állsz. Önkritika vagy pajzs?

- Nyilván. 50 centime lesz.

Vette a lapot, máris csípem a fickót. Nem is olyan mulyák ezek a franciák, csak nehezen fogadják el, hogy rajtuk is lehet viccelődni. Van min. 50 centime? Nekem ingyen van. Lehet, hogy bele sem fogok szagolni a könyvbe, de kit érdekel? Ez a múltam. Most majd itthon, a párizsi lakásomban fog az eszembe jutni, hogy otthon, a philadelphiai szülőház szomszédságában melyik könyv előtt csókoltam meg először lányt...

 

Üveggyöngy-játék...mi mindent az eszembe juttat...szakad a gát.

Fekete-tengeri keszeg.

A keszeget kibelezzük, a bőrét meghagyjuk, hisz az tartja össze. Picit besózzuk, és fél órát állni hagyjuk. Ötfűszerkeveréket, őrölt zöld borsot, édesnemes paprikát, fahéjat egy tálba teszünk. A keszeget beirdaljuk, beleforgatjuk a fűszerkeverékbe és forró olívaolajon megsütjük mindkét oldalán. Közben vinaigrettet készítünk: apróra kockázott mogyoróhagymából, olivaolajból, egy csipet borsból, borecetből és sóból. Charlotte burgonyát héjában megsütünk, és az egészet meleg tányéron tálaljuk.

 

Elárulom a nem túl nagy titkot: isteni finom volt. A fekete-tengeri keszeg az egyik legfinomabb keszeg-féle. És ritka is...

 Szédületes volt.

Épp ezért érdekes, milyen hatással volt rám Ő. Hajj, Istenem, Istenem, ha tudnám, hány ilyen röpke szerelmi viharba kerültem már...Marceline...

Reggel történt, a villamoson...azokat a szemeket nem lehet leírni...sem lefesteni, égetnek...s mielőtt leszálltál, néztük egymást. Szerettelek, ismertelek, és nem akartam, hogy leszállj. Órákig tartott az az egy-két perc, tudom, ez már leeresztett közhely, de hadd éljek vele. Úgyis, a legnagyobb, legszebb dolgokat csak a "szerelmesek" közhelyeivel lehet leírni...

Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem...miért mosolyogtál rám? Hajj...még a nevedet sem tudom, még azt sem, tényleg ott voltál-e...nagyon szép volt. Egy pillanatra úgy éreztem, semmi baj nem érhet. Talán nem is. Egyidőre legalábbis, amíg még emlékszem arra a szempárra...

 - Vicces vagy, Blue...blueskid, így mondjátok nem?

Vicces a kiejtése, azonfelül pedig valahogy roppant kellemetlen a szájszaga. Egek, legközelebb mentateát rendelek az ilyen tündérkéknek, nem cherryt.

 - Haha, blueskid...na ezt még nem hallottam, de ha te mondod, biztos így van.

Szar a dumám. Sosem voltam a szavak embere. Eye, bezzeg, ő olyanokat tudott mondani, hogy...szavamra, néha még én is elérzékenyültem, pedig aztán...nem baj. Jól néztem ki, a hajam divatos, a fogsorom megközelítőleg tökéletes. Na, ne gondolják, hogy tökéletes voltam, de azért nem haragudtam, ha erre céloztak.

 - Tudod mit? Öt órája itt ücsörgünk...nem mozdulunk arrébb? Tudom, hogy csak ezt akartad hallani...

Eleresztek egy csábos mosolyt, bénára sikeredik, de most mit tegyek, szegényem ettől is olvadozik. Egyébként a sör egész jó. Hé, sosem voltam még itt, de tényleg ritka az ilyen jó csapolt sör. Még Jean-George is, és igen, még velünk is spórolni szokott, vizezi sört, a szeme sülne ki, ezt egyszer megbeszélem vele. Nem panaszkodom, mert nálunk, Ontarioban ilyen jó sört nem kapunk, valóban, az európai sörök, na azok azok, a mieink ahhoz képest...nem tudunk vetekedni velük.

Míg ezt végiggondolom, a lány csak beszél. Fanny vagy Florance, istenem, honnan tudjam már...szóval csak jár a szája. Aranyos vagy, szó se róla, de az agyamra mész. Kezdek álmos lenni. Holnap korán kelek, a szüleimnek kell küldenem postán levelet. Tízig van nyitva a posta, szombat van. De ha nem kelek fel nagyon korán, akkor sose. Ezt pedig mindenképpen meg kell tennem. Már vagy két hónapja nem hallottak felőlem...anya pedig közben is küldte a pénzt. Nem sokat.

75$ volt a havi küldemény. Éppen sok. Mit mondhattam volna? Mindig visszaküldtem a Vöröskereszttel. Máig van egy olyan érzésem, hogy az a 75$ utazott oda-vissza rendszeresen.

Nekemholnap el kell mennem. Ez meg csak beszél. Némán intek Jean-Georgenak. Drága öreg Jean. Ő tudja mi a dörgés.

 - A hölgyét is fizetem.

Lerázom, és még lovag is vagyok. Így kell ezt.

Hazafelé elgondolkozom az életemen. Minek fárasztom én hétről hétre magam ezekkel?

Talán Jeanette miatt. Hajj, sosem nyugszom már meg?

Florence, Fanny, te kis izé, jó éjszakát. Ma nem kísérlek haza.

 - Ma nem kísérlek haza. Holnap korán kelek. Ég veled!

Megszeppenve áll a padkán, nem erre számított. Metsző hidegben is meg kell tanulni egyedül hazamenni.

 - Én még sose verekedtem, kedves Eye - mondtam, miközben még mindig folyt a vér a számból. - Jól megütött ez a hülye.

 - Nem tudom, mi van vele. Amióta van ez a Julie-ügy, láttam, hogy méreget téged. Kinézett magának, de hogy mi köze van hozzá, nem értem, már vagy 2 éve...

 - Ah, hülye. Hagyd a fenébe. Nem az a lényeg, neki mi a baja, nekem vérzik a szám.

Picit még sziszegtem, de már alig fájt, csak ha vigyorogtam. Arra meg nem sok okom volt. Nem akartam sajnáltatni magam, meg terelni sem, mert fájt, ha beszéltem. Erre sem volt különösebb okom, szóval csend lett. Pár perc múlva Eye megszólalt.

 - Én se verekedtem még, Blue. Sokszor megfordult a fejemben, meg aztán okom is lett volna, de nem tettem. Tudod, én afféle mulya vagyok, aki mindig megírja magának a nagy beszédet, amivel kiosztja a másikat, és akkor jól is van. Magában tartja, és ott rohad. Pedig úgy kimondanám. Ugyanígy szoktam verekedni is, a fejemben, jól agyon ütni mást, aztán azt veszem észre egyszercsak, hogy ütöm, de csak röhög. Azon, hogy fekszik, fogom a fejét, és ütöm, de nem történik semmi. Nem is fáj neki, és nincs is erő a karomban, csak ütöm, és szenvedek, hogy fájjon már neki. Ilyeneket szoktam nyitott szemmel álmodni, és közben vicsorgok meg beleélem magam. Tényleg, akarok egy ilyen fotót magamról...

 - Pff. Aztán majd házalhatunk vele, hogy ő a legjobb szaxofonista a városban. Biztos bejönne.

Az ironikus hangnem visszarántotta Eyet a valóságba, a Germalone utca nyirkos kövére és a vérző számhoz. Pokoli egy este, még a koncert is pocsék volt. Kéne kezdenem magammal valamit, mert ez így nem mehet. Semmire sem tudok odafigyelni.

 - Ne rágd magad - szólalt meg Eye -, nem te vagy a hibás. Begőzölt, nem lehetett vele beszélni.

 - Nem ez idegesít. Velem van nagy baj.

Nem tudom, ez mennyire hatotta meg, én viszont haza akartam már menni. Feltápászkodtam, és egy nagyot sóhajtottam.

 - Na húzzunk haza. Tele van a tököm ezzel a hellyel.

Unalmas séta volt hazáig, de jól esett. Kellet már egy kis üresjárat mindkettőnknek. Majd az éjszakák megint helyreraknak minket. Csak bírjunk fennmaradni.

Úgy szeretlek, mint a zenét.

 

Olyan fontos vagy nekem, mint egy szonáta.

 

 

 

Ne nevessenek kérem. Nincs ezen semmi nevetnivaló. Ez szép.

Tudják, kedves közönségem, kedves hallgatóság, egy zenésznek egészen más az értékrendszere. Kinek mi a szép.

 

"Csinibaba szeretlek, mint a bablevest" - énekli a Hupikék Türpikék '98-ból...talán...de ki a fűzfát érdekel...? Mikor...? Pff...

 

De mennyire igaz...

OFF!

http://index.hu/belfold/budapest/millen0523/

 

IMÁDOM A MILLIT! NE ENGEDJÜK EL!!! OLYAN JÓ!!! 

Felismertem egy régi illatot, s eszembe jutottál. Hirtelen

és ironikusan tört rám az érzés, kitérni nem tudtam, de

valahogy nem is akartam. Egyedül vagyok.

 

És még mindig érzem.

Ahogy eltűntél, úgy tűnt el ő is.

 

Ahogy feltűntél, hirtelen ismét a bőrömbe ivódott, s még

most is gomolyog, finoman, bosszantón. Nem tudok mihez kezdeni vele.

 

Akárki lehetne.

 

De ő te vagy, és én még mindig érzem a kockák, a piros és a zöld,

a tavasz és a meleg, a reggel és a foszló kalácsos

márvány-esték illatát és fáj.

 

Vagy tán már csak...nem is.

Nem fáj. Csak van. Bimbót pattint és vár.

 

Úgy nő a fa, és levelet bont, és az illat melyből lett, egyszer ez az illat lesz ő maga.

Egyszer talán újra zizeg a tavasz...

 

Fantasztikus dolgok érhetik az embert, ha az érzékeit kinyitva minden apróságot felfog hálójába, és rövid, de meglehetősen alapos szemlélgetés és vizsgálgatás után tovább

engedheti - avagy megtarthatja.

"Már az enyém is" - mondja, és igen, valóban: nem sajátítja ki, csupán magának is megszerzi, és egy kis jóleső érzés lepi el, és talán még el is mosolyodik. Kedves, pici dolgok ezek, mégis úgy megdobhatják az ember pulzusát, hogy zavarodott és furcsa mosolya sokáig szórakoztatná, ha ilyenkor elkaphatná egy afféle képlopó masinával.

Sok apróság - nagy öröm. Nem csalás, és még csak fizetni sem kell érte. Kell ennél jobb?

 

Kosztolányi Dezső: Francia lány

 

Még meg se láthattál,
még észre se vehetted,
hogy észrevettelek,
Marcelle,
pincérlány, a rövid, fekete selyemszoknyádban
s a sötét kötényeddel,
már az ajtóban azonnal tizenöt különböző kis mosoly
indult meg, habozva,
az orrodról, a homlokodról, a füledről,
a hajadról, az álladról,
a két halvány-rózsaszínre festett arcodról
a szájad, a szájad,
a szájad felé
s játszva remegtek, alig láthatóan,
türemkedve tusáztak egy darabig, majd hirtelen
egybe futottak és te összefogtad,
művészi kézzel,
egyetlen kecses, furcsa mosollyá
és mikor odaértél a helyemhez,
mint egy kertésznő,
leejtetted elébem.

Julie egy szerda este jött ebbe a "lokálba". Elbűvölő volt...és beleszerettem. Most mit mondjak többet? A szerelem egyszerű, vagy van vagy nem, de köztes állapotok, még ha mondják, sincsenek. Nem is volt. Mondjuk az én esetemben nem is nagyon lehet ilyesmiről beszélni. Az én szívem egyszerűen mozog, előre, vagy hátra. Az egy helyben tipegést-topogást, vagy a két oldalra oda-vissza klappolást meghagyom azoknak, akiknek erre kedvük és idejük van. Ha az ember reggel hatkor fekszik le aludni, és mindent, amit napközben átélhetne, végigszundít, akkor bizony be kell érnie az éjszaka pillangóival.

De Julie nem az volt. Ő több volt. Ő Műértő volt! Ó, te jó ég, hogy tudta élvezni, amikor zenéltem! Egy-egy dalnál olyan volt a tekintete, mintha a Polgármester kérte volna meg, hogy aléljon el...

Szerelmesek voltunk, de a legveszélyesebb mértékben. Ennél veszélyesebb mértékben nem is lehettünk volna szerelmesebbek.

 

Gyönyörű volt. Julie, a zene, és én. A piszkos fradonard-i csavargók is hirtelen, mintha kedvesebbek lettek volna, és valahogy az egész lepukkant sikátor, a törött lépcső és az életveszélyes csatornafedelek, minden mintha az élet felhőtlen boldogsága miatt lett volna odarakava, alám s elém...nehéz volt elhinnem. De bár nehezebben vettem volna rá magam e gyönyörű káprázatra.

Tudják, pofára esni is lehet stílusan. Azt hallottam, van olyan, hogy a hasraesés művészete. Valami Pritchett nevű fickó magyarázta egy éjjel. Tetszett, ahogy hozzáállt, hogy elegánsan essek a szarba.

Azt hiszem, de legalábbis úgy érzem, nekem nem sikerült.

Máig sem értem, miért nem tudom feledni. Elragadott magával. Megismerni, és megszeretni. Még mindig megdöbbenek azon, hogy az ilyen banális dolgok milyen igazak lehetnek...

Itt áradozok, néha a sznobságtól való félelem fojtogat, de még mindig nem értem pontosan: mi az, ami ennyire vonz? Talán a történelem, a szép halmokba rakódott emlékek, a sok kőtábla, az összes beszélő utcakő?

Nem mondom, vannak jobb helyek a földön, és nem ez az egyetlen elbűvölő és csodálatos és szép és feldhetetlen és egyedi és még mittudjaménmilyen jelzőt aggadhatok rája - ez egy fantasztikus hely. Az a rengeteg kultúra, az a sok ellentmondás, feszültség, szeretet és zavarodottság és tolerancia és balgaság, ó habakukk, mennyi minden van itt...ott...jajj.

 

Szóval ott. És nem itt.

Páris Blues

 

 

 

Mély, búgó, fájdalmas harsonahangot hallok. A város középkori szelleme még érződik, de a gengszterfilmek  oly romantikusan gőzölgő sikátorai és ballonkabátos utca-alakjai elsöprik a fanfárok utolsó fellelhető nyomát is. Ez már nem a buta és sötét Párizs, ez már a sokat tudó és magányos Páris. A honvágyók New Orleansa. Míg mindenki, még ma is, Ámerikába menekül, a szabadság és igazság földjére, amiről szent meggyőződéssel állítják, hogy mezeje kukoricapelyhet terem, és egyéb badarságok; én átadván helyemet e szerencsétleneknek, Párisban keresem elvágyódásom értelmét, azt amit tudom, hogy itt jelölt ki nekem az Élet. Ketten vagyunk, ketten, mi yankiek.

A lányok lázas álmai vagyunk. Tudják, akkor kapnak meg, amikor csak akarnak. Kivéve, ha már túlságosan eláztunk, vagy ha az Ópiumtól már csak Ganishát és Naimát látjuk...mégis, valahogy a két yankie látszólagos elérhetetlensége olyan tűzbe hozza őket, amilyet még egy déli lánykánál sem tapasztaltam. Ha amerikaiak érkeznek európába, akkor arra kétféle reakció van: rajongás és gyűlölet. Higgyék el, megtapasztaltam. A lányok beleszeretnek a rágógumi parfümös illatába – a srácok ugyanebben látják az ellenséget. Itt már rég nem vetélytársakról van szó. Ez háború. Háború Hollywood és Párizs sztereotípiái között. Tudják, ugyanaz az amerikainak a francia, mint a franciának a német. Vicces.

Hogy kik azok a „Két Yankie”-k? Jómagam, Robert Marley-Caine, becses nevemen Blue, és barátom, Howard Hughes „Big Eye” Campbell, a fekete Isten, a Szaxofon Szeretője, akit még a Nimfák is elengedtek volna egy daláért cserébe...szóval ügyes srác, nimfák ide, vagy oda. Egy barátságos és hamisítatlan jazz-klub, a Pointier állandó zenészei vagyunk – lassan két éve. Alighogy leszálltunk a hajóról, magunk mellé ragadtuk a város zenei életének majd' minden piását, és hamar beittuk magunkat a krémbe. A vége az lett, hogy egy Jerome nevű dobos, azóta egyébként kirúgták már a klubból, mert összehányta az öltözőt, majd elaludt a VIP kanapén, szóval ez a fickó beajánlott minket a hely tulajdonosának, Jean-Georgenak. Meghallgatott minket élesben.

- Ha ezek valóban yankiek, márpedig úgy néznek ki – mondta enyhe fintorral (megjegyzem, nem tehet róla, elvégre francia lévén, ő sem élt túl kellemes előítéletekkel) -, akkor a jazzhez is biztos jól értenek. Ha ma este jól játszatok – ezt már felénk fordulva igyekezett angolul elmagyarázni -, és még a következő két hétben sem lesz baj veletek, felveszlek titeket, hetente két estére, koszttal, fizetéssel.

 

Ezen nem volt mit vitatkozni. Hiába tudtuk magunkról, hogy ördögien jó zenészek vagyunk, itt most nem mi diktáltunk. Rajta pedig látszott, hogy nem akármilyen alakokkal lehetett már dolga, bár ezt akkor még csak sejteni tudtuk. Hiába, a bohémélet. Mi mindenesetre jól szerepeltünk, sőt mindenki a fogát szívta, „az ördögbe, így muzsikálni...”. Nem kellett egy hét, és már miattunk jártak a kerületből: meghallgatni azt a két tengerentúli zsenit.

 

Így kezdődött minden.

 

 

 

Egy Guillaume vagyok a párizsi utcákról. Reggelente baguettet eszem, Danone yoghurtot, és egy friss narancsot. Szombatonként általában pékségben reggelizem, és mindenképpen iszom egy hamisítatlan párizsi hosszúkávét. Vasárnap engedi időm, hogy magamra főzzek, vagy süssek. Ilyenkor francia omelette-t készítek, s elgondolkozom azon: vajon mindaz, amit elláttak az idők során a „francia” előkével – valóban mi találtuk ki, avagy csak így „franciább”, ergo: sikkes? Különben is, miért kell egy tojásételnek sikkesnek lennie? Szeretem a népem, és a hazám is, de kicsit úgy érzem magam, mint az a rajongó, akinek túl nagy divat lett a kedvenc együttesének a zenéje.

 

Értik, oui?

 

 

Pâté.

   A Szajna finoman hullámzik a hajó alatt, ezt még egy alföldi tartalékos matróz is kellemesen viselné. A vacsora:

• libamájpástétom áfonyakrémmel,
• tésztában gőzölt bélszín polentával és bébi párolt zöldségekkel,
• epermousse piskótakosárban

Mindemellé minden ellenvetést elsöprően mennyei édes és félszáraz bor, valamint száraz pezsgő. Utóbbi természetesen behűtve. A szimpatikus Párizs-környéki pincészet aranyos kis borosüvegei csalókán itatnak: érzem a hatást. Alig fértem be az asztal mellé a székemhez, de ez nem tántorít el: ma jót eszem, sokat mosolygok és, ha kell, mesélek magamról. De azért nem kell túlzásba vinni, nehogy valami kicsússzon a számon -  például egy csipetnyi polenta.

Súlyt érzek a vállamon. Egy borosüveg mászott fel, s szarvakat növesztve ajánlgatja magát. Sosem voltam igazán erős jellem.

A tényleg szűk körben könnyen oldódom, s játszom el: sokadik ilyen utamon ülök már. Épp ezért igyekszem, mint ahogy elterveztem, minél szenvtelenebbül figyelni a körülöttünk világló csodát. A városra rászállt a sötétség, hiába, már ősz van. Égnek a díszkivilágítás mindennapi hősei, a fáradhatatlan izzók, hogy könyörtelenül sulykolják belénk a méltóságos belváros halhatatlanságának és tökéletességének eltörölhetetlen védjegyét. Nincs mese, ha nagyvárosba jöttél, ezt bizony el kell viselned. Itt még a szar is ki van világítva. És ez itt tízszeresen igaz.

Nem, én nem dőlök be neked. Nevetek a világ fővárosára, a legendára. Engem nem etetsz be. De a bor tényleg finom, és most, hogy a moussehoz értem, elfogadom a ma esti végzetem: jól érzem magam.

A hidak egyszerre fenségesek és barátságosak. Hiába, velük mindennap közvetlenül találkozunk. Míg egy palota vagy egy múzeum ordítva követeli a tiszteletet, ezek a nemes építmények kegyesen ajánlják fel magukat neked.

"Hadd segítsek, gyere!"

Menedéket adnak a szegényeknek, a menekülteknek. Kartonból tákolt építményeik kellemes és összkomfortos nyughelyet adnak dolgos napjuk végén. Ha valaki az egész napját alkoholmámorban a gyönyörűszép tereken koldulva tölti, jól esik egy vízvezeték meleg párájába bújni, s magára húzni a rongyos takarót.

Barátságosan intek nekik, s az utolsó koktélcseresznyét is lenyelve talán elmormogom, hogy "Szervusztok, barátaim, veletek vagyunk".

A Museé d'Orsayhoz értünk. Vége a mókának.

 

Itt kint hideg van. Kijózanodom.

    Párizs. Őrültek városa. Rengeteg a hülye. Erre én kellemetlenül érzem magam, hogy turistának látszom. Pedig érzem a csatorna és az absinthe illatát, csakúgy, mint bármelyik francia, járom a művelt sétányokat, mint a mindennapok Pierre-je, és én igenis kilógok, és beolvadok – jól érzem magam. Puccos szmokingban, angol lakkcipőben, minden erőmmel francia-ábrázatot mímelek arcomra, és megpróbálok nem körbenézni. Aztán mégis megteszem, és leszúrom magamat, gyorsan megjegyezve valamit, ami a nap mint nap ezen az utcán elhaladó embernek feltehetően elkerüli a figyelmét: most éppen egy feliratot a biciklitárolók melletti aszfalton. „Ez valószínűleg elkerüli annak a figyelmét, aki nap mint nap erre jár" - jegyzem meg, és már kis is szúrtam egy kínai kajáldát. Betekintek, megüti a szememet egy jó kis tésztatál, és már nyitom is az ajtót. Amint beléptem, hallom is a kínai éttermekre jellemző „főnök valami piti adó-bírság miatt őrjöng az étkezőasztalok között"- ordítást. Na igen, de ez a főnök (de semmikép nem alkalmazott, különben miért hallgatnák a ricsajt, miközben ők dolgoznak) nem anyanyelvén, hanem franciául zaklatja az engem kivéve teljesen üres étterem szójaszagú csendjét...EU-konform. Tiszta sor, akkor vagy itthon, ha már franciául is el tudok küldeni az adóellenőrt a 'csába.

 

    A hotel felé a buszból megpillantottam egy hotel hatalmas neonreklámját. Pont az ázsiai éttermeken gondolkoztam, erre meglátom a japán ábécé „nagy" szót jelző ábráját (ez az egyetlen, aminek tudom a jelentését). Becsapott, mert rájöttem végül, hogy az Eiffelt akarták stilizálni, immáron a városban talán négymilliomodszorra, de most más jutott az eszembe. Mi van, ha szándékos volt az asszociációébresztés? Ügyes...

 

Bonjour! Le Grand Tour Eiffel!

 

Újdonság. Blog.hu

 

Átköltözöm, ne ijedjen meg senki. Főleg, hogy ha már itt vagy, valószínűleg első rémületed alábbhagyott, hisz' valahogy az oldalra kellett jutnod. Azt pedig csak az előzőn keresztül tetted, szóval leírtam 3 sort tök feleslegesen. Háromszoros hurrá, majd egy erőteljes pfúj.

 

Jönnek a párizsi mesék. Mármint nem felvágott dramolett, inkább Párizshoz kapcsolódó szösszenetek.

kiskoromban mindig elképzeltem, hogy reggel felkelek, mindenki alszik még itthon, én meg írok egy verset...ilyenkor mindig láttam magam előtt, hogy emberek állnak egy antológia fölött (persze akkor még ezt a szót nem ismertem), amiben benn van a versem, és mondogatják, hogy szenzációs, hisz' még csak mittoményhány éves (a lényeg, hogy túl fiatal, sőt, kicsi, ahhoz, hogy ilyet írjon). na igen. máig érzem, sajnos, hét igen, önbizalom.

még ha úgy is érzem, nem jó. akkor is.

 

én ma is úgy érzem, hogy tudok, vagy legalábbis tudni fogok, és fogok jókat írni. próbálkoztam:

 

Breaking Time

 

Az utca. Forró volt és őrjitően sütött a nap. El sem hiszem...még sosem jártam erre. Allé...milyen vicces egy szó. Márpedig ez az. Fasoros utca, négy betű. Ha nem fejtenék keresztrejtvényeket, valószínűleg nem is tudnám, hogy ezt így hívják.
Mindegy. Hó de fura. Forró a beton, és én a délibábbal együtt lebegek a felszín felett. Olyan, mint a Rocketeer man cucca...mindegy.  De...hol vannak a házak? Nem látom a paneleket! Mi ez? Búzaföld?! Hajajj, régi szép idők. Utállak téged. Hisz ezt nem is láthattam. Nem is láttam. Ez olyan jó.

Olyan nyugodt, mintha egy álmos kisvárosban, valami kertvárosban lennék. "Üdvözöljük a Nyugalom Városában! EZ az Isten Városa, nem más, és az angyalok is itt, nem a túlparton élnek! Higgye el! Nem hiszi? Akkor lássa! Olyan szép. Olyan kellemes. Olyan szép. Tényleg jöjjön el, ha egyszer ráér, kedve van. Nagyon szép. Nagyon szépen. Kérem."
Huh, lehet ennek ellenállni? Ki mondta, hogy kell...csak kényelmesen. Kényelem. Egy hatalmas bőrfotelbe süppedve érzem magam. De jó...de jó. De jó. De csengés. De kopogás, hasogat, mi a szar, mi a rák van, mi van? basszus, MI VAN?! ... Hol vagyok?

 

----------------------------------------------------------------------------

 

- Mi van? Uhh baszki...mennyi az idő?

 

----------------------------------------------------------------------------

 

- Szétrobban a fejem...basszus.

 

 

 

 

 

Majd jön még a következő. Haha. Talán. írjatok, hogy tetszik. eddig.

 

FIGYELJ MOST! FIGYELJ MOST! FIGYELJ MOST!

2009.02.02.

IGEN, ELJÖTT A NAGY NAP. MEGÚJULTAM. A BLOGOM ÚJ HELYEN, ÉS EZ JÓ. IGYEKSZEM LEVETNI RÉGI SZOMORÚ GÚNYÁM, HOGY EGY MÁSIK, TALÁN VALAMIVEL KEDVESEBBET ÖLTSEK MAGAMRA.

F.U.C.K.

 

regota akartam ezt a szot, ezt a mondatot, azt a nyarat, ezt az erzest, ezt a kifejezest, ezt a jelzot, ezt kiirni a blogba. ma eljott az ideje. enjoy it.

szoval. mikor megszuletunk, az egy egszen erdekes dolog. nem nagyon tudja meg senki hova tenni az elso pillanatban.aztan persze, hamar rajovunk, hogy nincs mit tenni, az eleg komolynak tunik ahhoz, hogy valosznuleg vegig kell csinalni. vannak kik megijednek, vannak, akik nem egyeznek bele - ok lesznek orok eletukre fogyatekosok es betegek. akadnak olyan is, akik nem fogjak fel - altalaban ezek az emberek halnak meg rogton. szoval mar az elejetol teperni kell, mert kulonben nagyon szar helyzetbe kerulunk.

aztan meg jon az oregedes. mar az elso perctol csak oregedni tudunk. fiatalabbak soha nem leszunk...mindenki maganak fogja fel, mikor er veget a csecsemokor. szerintem a csecsemokor akkor mulik el, mikor elkezdunk fejlodni, szellemileg. akkor, szemelyisegunk szetrobban, es apro szilankaji golyova formalodnak. ezeket kergetju, amig csak ugy erezzuk, van ertelme itt a foldon. ugy hivjuk: elet.

elmenyek, erzekek. bocs, hogy nincsen ekezetem. a zene, a zeneles nagy resze erzetek felidezesebol all. beidegzodik egy fogas, egy technika, egy erzet - onnantol, ha jol akarod csinalni, "csak" a megfelelo erzetet kell felidezned...miert nincs erzet a problemaink elfedesere? mert egyertelmu, hogy igazan megoldani nem tudjuk oket. ha mar minden eronket arra osszpontositjuk, hogy zsigerbol, ahogy a helyzet hozza, csak ugy vagtaba helyrehozzuk a dolgokat, a problemainkat kikuszoboljuk, hogy aztan a maradek eronkkel, miert nincs lehetoseg, hogy egy immaron betanult mozdulattal, egy erzet segitsegevel tovabb lavirozzunk, legalabb a kovetkezo "checkpointig"...? Az eletbe is kene ilyen...de hat ha egyszer a ponit megkaptuk, nem reklamalhatunk, hogy mi nem is ilyet, hanem rozsaszinut akartunk...nemde?

keserédes magány...elárulja nekem valaki, hogy mi az a zavartság, ami miatt nekem sosincs nyugovásom? nem is zavartság, zavarodottság...évek óta csinálom ezt, de msot kezdek éles helyzetbe kerülni...sosem tudom, pontosan mit akarok, kit akarok... vagyis nem tudom...na tessék, ennyit erről... "vagyis nem tudom" <- mennyire jellemző rám.

 

X: Hogy vagy?

Én: Nem tom...télleg nemtom. Hogy vagyok mostanában? Megvagyok. Vagyis nem tudom...

 

 ennyi. többre nem vagyok képes. szerelmeim, ti mind a 44 trilliárdan, akik az univerzum sehova se vezető férfiagytekervényeit járjátok - jó éjt kívánok nektek. és hagyjatok.

http://index.hu/video/2007/03/17/gyurcsany_bacsi_takarodj/

 

ennyi. nem több!