Páris Blues
Mély, búgó, fájdalmas harsonahangot hallok. A város középkori szelleme még érződik, de a gengszterfilmek oly romantikusan gőzölgő sikátorai és ballonkabátos utca-alakjai elsöprik a fanfárok utolsó fellelhető nyomát is. Ez már nem a buta és sötét Párizs, ez már a sokat tudó és magányos Páris. A honvágyók New Orleansa. Míg mindenki, még ma is, Ámerikába menekül, a szabadság és igazság földjére, amiről szent meggyőződéssel állítják, hogy mezeje kukoricapelyhet terem, és egyéb badarságok; én átadván helyemet e szerencsétleneknek, Párisban keresem elvágyódásom értelmét, azt amit tudom, hogy itt jelölt ki nekem az Élet. Ketten vagyunk, ketten, mi yankiek.
A lányok lázas álmai vagyunk. Tudják, akkor kapnak meg, amikor csak akarnak. Kivéve, ha már túlságosan eláztunk, vagy ha az Ópiumtól már csak Ganishát és Naimát látjuk...mégis, valahogy a két yankie látszólagos elérhetetlensége olyan tűzbe hozza őket, amilyet még egy déli lánykánál sem tapasztaltam. Ha amerikaiak érkeznek európába, akkor arra kétféle reakció van: rajongás és gyűlölet. Higgyék el, megtapasztaltam. A lányok beleszeretnek a rágógumi parfümös illatába – a srácok ugyanebben látják az ellenséget. Itt már rég nem vetélytársakról van szó. Ez háború. Háború Hollywood és Párizs sztereotípiái között. Tudják, ugyanaz az amerikainak a francia, mint a franciának a német. Vicces.
Hogy kik azok a „Két Yankie”-k? Jómagam, Robert Marley-Caine, becses nevemen Blue, és barátom, Howard Hughes „Big Eye” Campbell, a fekete Isten, a Szaxofon Szeretője, akit még a Nimfák is elengedtek volna egy daláért cserébe...szóval ügyes srác, nimfák ide, vagy oda. Egy barátságos és hamisítatlan jazz-klub, a Pointier állandó zenészei vagyunk – lassan két éve. Alighogy leszálltunk a hajóról, magunk mellé ragadtuk a város zenei életének majd' minden piását, és hamar beittuk magunkat a krémbe. A vége az lett, hogy egy Jerome nevű dobos, azóta egyébként kirúgták már a klubból, mert összehányta az öltözőt, majd elaludt a VIP kanapén, szóval ez a fickó beajánlott minket a hely tulajdonosának, Jean-Georgenak. Meghallgatott minket élesben.
- Ha ezek valóban yankiek, márpedig úgy néznek ki – mondta enyhe fintorral (megjegyzem, nem tehet róla, elvégre francia lévén, ő sem élt túl kellemes előítéletekkel) -, akkor a jazzhez is biztos jól értenek. Ha ma este jól játszatok – ezt már felénk fordulva igyekezett angolul elmagyarázni -, és még a következő két hétben sem lesz baj veletek, felveszlek titeket, hetente két estére, koszttal, fizetéssel.
Ezen nem volt mit vitatkozni. Hiába tudtuk magunkról, hogy ördögien jó zenészek vagyunk, itt most nem mi diktáltunk. Rajta pedig látszott, hogy nem akármilyen alakokkal lehetett már dolga, bár ezt akkor még csak sejteni tudtuk. Hiába, a bohémélet. Mi mindenesetre jól szerepeltünk, sőt mindenki a fogát szívta, „az ördögbe, így muzsikálni...”. Nem kellett egy hét, és már miattunk jártak a kerületből: meghallgatni azt a két tengerentúli zsenit.
Így kezdődött minden.
