- Tegnap reggel! - kezd bele Eye. Látom az arcán, hogy most fontos dolog fogja elhagyni a száját. - Na az volt ám a pillanat!
- Mert, mi történt? - teszem fel már mosolyogva a kérdést, mert tudom, hogy most jön a tanítás. Szép mondatok lesznek ezek.
- Semmi szokatlan nem volt a reggeli utamban. Felszálltam a villamosra - tudom, hogy te utálsz villamosozni, mint ahogy azt is tudod, hogy én viszont szeretek. Szóval a szokásos. Meglehetősen sokan utaztak - reggel ez sem volt meglepő, ugye. Az ajtóhoz álltam, és olvasgattam azt a könyvet, amit még Madame Hermelin hagyott a bárban egyszer, tudod, Arany könnycseppeket. Szeretem azt a könyvet, megnyugtat. Semmi dráma nincs, csak sodornak az események, és semmit nem kell komolyan venni. Olyan jó...hmm...van egy-két furcsa szokásom...mindegy!
Támaszkodtam a kapaszkodónak, és olvastam. Szokásom. Egy lányt szúrtam ki magamnak, az ilyen utakon mindig egy-két szép lánnyal dobom fel magam. Most mit tehet az ember, van két nagy szeme, valahova nézni kell, nemdebár?
- Jónak mondod... - kezdenék bele, de ügyesen magánál tartja a beszélgetést.
- Én se vagyok más. Mondhatom, a lány is teljesen megszokott volt, már úgy tűnt, az egész ugyanúgy fog véget érni mint minden reggel. Nézelődöm, majd ahol kell, leszállok. Hm. Ez is történt.
Mégis, amitől ezek a pillanatok hirtelen mások lettek - úgy, hogy mindvégig teljesen forgatókönyvszerűen követték egymást a fel-le pillantások a könyvből a Reggeli Hölgyre, ismered -, az valami belső volt. Feltűnt ugyanis valami. Egy olyan mozdulatsor, ami már sokkal-sokkal régebben feltűnhetett volna. És hirtelen, amikor belémhasított, annyira meglepődtem, hogy a szám is tátva maradt. Reggel ez sem szokatlan az embereknél. Aztán meg elnevettem magam, már-már röhögtem. Ott röhögtem magamtól, a villamoson, mert az ember annyira egyszerű, hogy az már röhej!
- Jó, de elmondod végre, hogy... - Jajj. Ha most belelendül, soha nem tudom meg, mi volt olyan vicces. Ő azonban rendíthetetlenül folytatja. Retorikából ötös.
Brehm, Darwin és a többi okos mindent elmondott már az emberről. Ott van a természettudományos könyvekben, lexikonokban.
"A nőstény forgatja fejét, hogy azt a hím minden szögből megvizsgálhassa, s eldönthesse, a látvány megfelel-e neki. Ezt többször is el kell időnként végezni, attól függően, mennyire óvatos vagy kritikus a hím. Ezután a nősténynek el kell vonulnia, mintha megszűnt volna az érdeklődése a hím iránt. Ekkor dől el az egész dolog. Hogy lesz-e üzlet, lesz-e buli, lesz-e következő alkalom. Nagy és nehéz pillanatok ezek, egy faj fennmaradása a tét. Ezután a nőstény távozik, hogy még több döntésképtelen pillanatot okozzon a hímnek. Távozásakor még egyszer megmutatja a testét, indulását halogatja, ezzel is több időt adva párjelöltjének a bámészkodásra, aki ezt meghálálva eleget is tesz ennek az elvárásnak. De még mennyire, hogy eleget tesz. Elégedetten szemléli az élet eme csodás remekét, mely neki szánta magát, legszebb külső jegyeit látásának szemérmetlen kutakodásának is kitéve. A nőstény még tesz-vesz valamit, minden bizonnyal mellékcselekvés gyanánt, majd eltűnik. Ezután már a hímen áll vagy bukik a kapcsolat sorsa, azaz hogy utána megy-e "szíve" választottjának, vagy pedig nem moccan, és férfias becsülettel hoppon marad."
- Hátborzongató, hogy még mindig nem fogtuk fel, hogy örökre állatok maradunk, nemdebár?
Igen. Ez Eye. Howard Hughes „Big Eye” Campbell, a fekete Isten, a Szaxofon Szeretője, akit még a Nimfák is elengedtek volna egy daláért cserébe...
