Felismertem egy régi illatot, s eszembe jutottál. Hirtelen

és ironikusan tört rám az érzés, kitérni nem tudtam, de

valahogy nem is akartam. Egyedül vagyok.

És még mindig érzem.

Ahogy eltűntél, úgy tűnt el ő is.

Ahogy feltűntél, hirtelen ismét a bőrömbe ivódott, s még

most is gomolyog, finoman, bosszantón. Nem tudok mihez kezdeni vele.

Akárki lehetne.

De ő te vagy, és én még mindig érzem a kockák, a piros és a zöld,

a tavasz és a meleg, a reggel és a foszló kalácsos

márvány-esték illatát és fáj.

Vagy tán már csak...nem is.

Nem fáj. Csak van. Bimbót pattint és vár.

Úgy nő a fa, és levelet bont, és az illat melyből lett, egyszer ez az illat lesz ő maga.

Egyszer talán újra zizeg a tavasz...