Julie egy szerda este jött ebbe a "lokálba". Elbűvölő volt...és beleszerettem. Most mit mondjak többet? A szerelem egyszerű, vagy van vagy nem, de köztes állapotok, még ha mondják, sincsenek. Nem is volt. Mondjuk az én esetemben nem is nagyon lehet ilyesmiről beszélni. Az én szívem egyszerűen mozog, előre, vagy hátra. Az egy helyben tipegést-topogást, vagy a két oldalra oda-vissza klappolást meghagyom azoknak, akiknek erre kedvük és idejük van. Ha az ember reggel hatkor fekszik le aludni, és mindent, amit napközben átélhetne, végigszundít, akkor bizony be kell érnie az éjszaka pillangóival.

De Julie nem az volt. Ő több volt. Ő Műértő volt! Ó, te jó ég, hogy tudta élvezni, amikor zenéltem! Egy-egy dalnál olyan volt a tekintete, mintha a Polgármester kérte volna meg, hogy aléljon el...

Szerelmesek voltunk, de a legveszélyesebb mértékben. Ennél veszélyesebb mértékben nem is lehettünk volna szerelmesebbek.

Gyönyörű volt. Julie, a zene, és én. A piszkos fradonard-i csavargók is hirtelen, mintha kedvesebbek lettek volna, és valahogy az egész lepukkant sikátor, a törött lépcső és az életveszélyes csatornafedelek, minden mintha az élet felhőtlen boldogsága miatt lett volna odarakava, alám s elém...nehéz volt elhinnem. De bár nehezebben vettem volna rá magam e gyönyörű káprázatra.

Tudják, pofára esni is lehet stílusan. Azt hallottam, van olyan, hogy a hasraesés művészete. Valami Pritchett nevű fickó magyarázta egy éjjel. Tetszett, ahogy hozzáállt, hogy elegánsan essek a szarba.

Azt hiszem, de legalábbis úgy érzem, nekem nem sikerült.