Az igazságot akartam. A kőkemény igazságot. Tudtam, hogy annyira fog fájni, mint nagyon kevés dolog eddig az életemben.

Marcel a barátom volt. Amikor az első napon Eye és én beléptünk abba a kikötői lebujba, mindenki rögtön tudta, hogy amcsik vagyunk. A rágó, mint ugye már mondtam...meg a belőtt haj, a hangszerek, a csomagok, a napszemüveg...akárcsak a Nemzeti Propaganda Hivatal „haditudósításaiban”. A hülye is megmondta volna, hogy semmi közünk ehhez a helyhez. A legviccesebb az egészben, hogy Eye azzal a koromfekete bőrével, lényének minden afrikai fennköltéségével még mindig jobban beleillett a képbe, mint én. Csak a ruházatán múlott, hogy ne nézze mindenki helyi rakodómunkásnak. S mint ilyennek, éppen a mi hajónkon kellett volna dolgoznia. Mint később kiderült, ez volt a balhé oka...

Kilencen ültünk az asztal körül. Három polák menekült – a háború elől menekültek Amerikába, szerencséjük volt, gyorsan kapcsoltak. Máig hiszem, hogy ott mindenkit Staniłavnak hívnak. Mindháromnak ugyanez volt a neve, és amikor mi ketten megegyeztünk, hogy mindenkit máshogy hívunk, nehogy megkeveredjünk, egyszerűen megsértődtek. Kijelentették, hogy őket így hívják, és azért hívják így őket, mert ez a nevük. Ezzel persze vitatkozni nem tudtunk, de a problémát nem oldottuk meg. Tehát elkezdtünk játék közben mutogatni egymásra, mert ők meg egyszerűen nemtudták megjegyezni a beceneveinket. Kilencen ültünk az asztal körül. Ott volt még az a két olasz srác, Mario és Francesco, a Jeremy nevű Seattle-ből és Cleveland, a gépész, aki leforrázta magát fűtővízzel, szóval kapott négy nap lábadozási időt. Szóval kilencen ültünk ott, és ahogy így mutogattunk, valamelyikünk megjegyezte, hogy az anyja arra tanította, hogy aki mutogat, rászokik a lopásra. Bizsergető érzés tört ránk, hiszen senki sem tudta befejezni, amit otthon elkezdett. Igen, megfordult a fejemben, vajon tényleg jól tettem-e, hogy eljöttem...nem volt otthon semmi sem már az igazi, tudtam jól, és mégis elgondolkoztam, vajon...igen. Mindannyiunknak ugyanaz járt a fejében. Ebben a pillanatban nem kellett mutogatni, hogy tudjuk, legszívesebben sírva fakadnánk valamennyien.

Marcel jó gyerek volt, jól nevelt, a boltban az eladóhölgyeket egy pillanat alatt levette a lábáról, csibész képe maga volt a bűbáj. Az a kurafi még a férfiakat is megszédítette, ha akarta. Maga volt az éjszakai zsenialitás, a teremtés utcai koronája. És mindeközben nem lehetett rá azt mondani, hogy tenyérbemászó vagy modoros lett volna. Kedveltem, kifejezetten, csak valami mindig gubancos volt körülötte. Ahogy annak lennie kell, az ilyen embereket mindig körüllengi a misztikum, a kultikus köd. Ő volt a balladai homály. A srác akinek tudod, hogy van pénze, tudod, hogy semmi gondja nincs látszólag, de nem akarod jobban beleártani magad a dolgaiba. De én az ilyen embereket már megszoktam magam körül, nem sokat agyaltam rajta. Megfejteni a titkát, na ezt aztán meg végképp nem akartam. Ha próbálkoztam volna vele, úgyse jutottam volna semmire. Ennél sokkal ügyesebb volt.

Tűzoltók és a csendőrök halászták ki a Szajnából.